Egy magasföldszinti kétemeletes téglaházat kerültünk meg. Már csak a belvárosban vannak ilyenek. Nem csodálom, hogy ezt szemelte ki magának a rohadék. Az ilyen házakban van padlás meg minden. Ki keresné egy régi családi házban?

Elértük a hátsó ajtót.

Lassan nyikorogva nyílni kezdett, majd visszacsapódott. Mikeval egyszerre szegeztük a fegyvert a bejáratra. A zseblámpa fénye továbbkúszott a benti folyosóra a betört ablakon keresztül. Csak a huzat. A talpam alatt megroppantak a szilánkok. Szerintem itt valaki igen sietősen távozott. Kezdett melegem lenni és a szívverésem sem engedett a tempóból.

A huszonkettest szorosan a kulcscsontom alá szorítottam és jobb lábbal kitámasztottam.

- Ono? – Súgta bele Mike a rádióba.

- Mehet. – Zúgott bele Ono hangja a fülesbe. Mike ugyanebben a pillanatban rám nézett. Bólintottam, mire ő sarkig kivágta az ajtót.

A bejárati ajtó és a hátsó ajtó szinte egy időben vágódott a falnak. Mike megy előre, én fedezem. Pár lépés a folyosón és jobbra nyílik egy helység. Konyha.

- Tiszta.

Én is szétnéztem a konyhában. A több heti mocskos edény halmazból következtetve Gabe barátunk nem igazán adott a rendre. Hoppá! Egy döglött egér a szemetes mellett.

- Nem egy társasági szörnyeteg a mi Lassie-nk. – Súgta oda Mike a vállam felett.

Elmosolyodtam, és végre engedtem a fegyver szorításából. Hiba volt. A hátsó ajtó hatalmas csattanással bevágódott. Felrántottam a fegyvert. Éreztem, hogy Mike is hasonlóképp akar tenni, de útban vagyok. Túl közel áll hozzám. Erősen összpontosítottam az ajtóra, de semmi. Csak a huzat baszakodik velünk.

- Legközelebb ne mássz a hátamra. – Fordultam szembe Mikeval.

- Igenis, Hölgyem! – Szalutált vigyorogva. Idióta.

Elmentem mellette közben pedig sorra hallottam mindenkitől a „Semmi” és „Tiszta” kombinációt. Tehát a felső szint üres.

Kimentünk a nappaliba, de a nagy felforduláson, és a sok sörös dobozon kívül semmit nem találtunk. A dolgozószoba ajtaja is nyitva volt, szintén üres. De az ezzel szembeni ajtó zárva. Nem lehet valaki ennyire amatőr, hogy a mosdóba zárkózzon. Pedig a neszből ítélve biztos, hogy van bent valaki, vagy valami.

- Lenti mosdó. – Adta le a drótot Mike.

Az ajtó bal oldalánál nekidőltem a falnak, szembe velem Mike fogta meg a kilincset. Fél füllel hallottam, ahogy a többiek elindultak a lépcsőn. Nem vártuk meg őket, Mike kirántotta az ajtót. Mereven, szemmagasságban tartottam a gépfegyvert, hirtelen egy barna kis szőrmók rontott ki a fürdőszobából. Mike reflexből utána eresztett egy sorozatot, közvetlenül a lábam mellé. Szerencsére nem talált. Ránéztem.

- Utálom a rohadt kis dögöket. – Dünnyögte.

Lenéztem a kicakkozott padlóra.

- Tiszta. – Mondtam bele a rádióba. – És még te vagy a csapat szeme? – Ezt már Mikenak szántam. Majdnem a lábamat szedte le.

- Eltaláltalak? Nem! Akkor meg ne rinyálj! – Húzott el mellettem.

Kimentünk a nappaliba. Ott vártak a többiek.

- Mire lőttetek? – Ráncolta össze a homlokát Rodney.

- Egy yorkira. – Megdörzsöltem az arcom. – Csak egy kutya.

- Az egész ház pang az ürességtől. Bújócskázni küldtek minket ide? – Tárta szét a karját Glory.

- Nem. – Zárta rövidre Rodney. – Két éve keressük, a rendőrség már három. Biztos, hogy nem csak körülnézni küldtek ide minket. Ennek a címnek alapos gyanúval kell rendelkeznie.

- Akkor most mit teszünk? – Kérdeztem.

- Átfésüljük az utcát, aztán megyünk pár kört kocsival.

Kiértünk a házból, amikor eszembe jutott a behatolás előtti elméletem. A padlás.

- Rodney! A padláson is voltatok?

- Nincs padlás. – Rázta meg a fejét, de látszik, hogy elgondolkodott.

- Kell, hogy legyen! – Mondtam. – Ilyen házban nőttem fel. Tudom.

Mindenki kétkedve, de komolyan nézett rám. Látszott, hogy az egész csapatnak az ment végig az agyán, ami nekem. „Mi van, ha…”. De eszembe jutott valami.

- Várjatok!

Elindultam az út másik oldalára.

- Mike! Menj vele! – Hallottam Rodneyt a hátam mögül.

Az egyik utcai lámpa alatt álltam meg, innen pont rálátni a ház tetőterére.

- Mit csinálsz? – Kérdezte Mike.

Felemeltem a fegyverem és próbáltam oda világítani. De mivel a lámpa alatt álltam, semmit nem láttam a fénytől. Ránéztem a többiekre. Kíváncsian figyeltek. Újra felnéztem és kiléptem a lámpa fényszórásából. Most már tisztán ki tudtam venni a két kerek tetőtéri ablakot.

- Látod! – Szóltam Mikenak. – A padlás.

- Oké. – Biccentett elismerően. – Most jussunk fel. – És elindult a kocsi felé.

Leengedtem a fegyvert és valami váratlan történt. A dolgok nagyon hirtelen vettek fordulatot. Ahogy leengedtem a huszonkettest, a zseblámpa egy alakot villantott meg a szomszédos ház lépcsőkorlátjánál. Tudtam, hogyha újra ráirányítom a lámpát, azzal csak elijesztem. De már mindegy volt, hirtelen futásnak eredt. Én pedig utána.

Több dolog is történt egyszerre.

- Sam, ne! Állj meg! – Üvöltött Rodney a rádióba.

Hátrapillantottam. Mike kezdett el futni utánam. Egy laikus most felteszi a velős kérdést: Mi a fenéért fut ez utána? A válaszom egyszerű: rendőr vagyok. Én tudom, milyen érzés valamit évekig keresni és üldözni. Ha van egy pont ahol véget vethetsz az egésznek, akkor fogd meg azt a pontot és rakd rá az „i”-re.

Van még valami. Nem mondtam, de ismertem már ezt az ügyet. A társam öccsét is megölte ez a szemétláda. Egyenként törte el az ujjait. Az orrát szintén szilánkosra törte. Tizenegy bordáját aprította fel, abból kettő beleállt a tüdejébe. Végül hagyta megfulladni a saját vérében. Ez most az én pontom és nem engedem, hogy kicsússzon a kezeim közül.

Szúrni kezdett az oldalam. Már legalább kétsaroknyira vagyunk a harminckettediktől. Vagy én lassulok, vagy Gabe lett gyorsabb, de kezdett lehagyni. Matt öccsének a képe járt a fejemben. Fuss.

- Sam. Hol vagy? – Jött a kérdés a fülesen. Ha válaszolok, azzal túl sok levegőt veszítek. Tartanom kell a tempót.

- Harmincötödik. – Hallottam Mike-t, egész távolról.

- A picsába veletek! – Ordított Rodney a fülesbe.

Gabe irányt váltott, kábé olyan ötven méterrel előttem balra fordult.

- Mike…? – Ennyit bírtam kinyögni, de Mike értette.

- Itt vagyok. – Kiáltott előre.

Befordultam, de jó két lépés után megtorpantam és szembe találtam magam Gabriel Wennellel. Jóval két méter fölött járhat és háromszor olyan széles, mint én. Talán még Onon is túltesz. Sárga szemei szinte világítottak a félhomályban és sugárzott belőlük a gyűlölet. Megrettentem.

A másodperc tört része alatt reagáltam a mozdulatára. Ez sem volt elég. Az ökle csak félig kapta el az arcom, mivel megpróbáltam kitérni, de még így is hatalmasat szólt. Nekivágódtam a falnak, és úgy rogytam össze, mint egy kártyavár. Az összes vér a fejembe tódult, nem hallottam semmi mást csak a zúgást és benne a saját szívverésem. Kis fekete foltok kúsztak a látóterembe. Kapkodtam a levegőt. Nem jó. Meg kell nyugodnom, különben elveszítem az eszméletem. Végigtapogattam az oldalam. Nincs rajtam a gépfegyver. Valószínűleg leeshetett a vállamról. Oldalra fordultam, és egy adag vért köptem a betonra. A számat egyáltalán nem is érzem. Hogy lehet valaki ennyire erős?

Megláttam Mike-t. A fal mellett feküdt a földön, mozdulatlanul. Wennel talpra állította a kevlárnál fogva, és a falhoz szorította. Ki fogja nyírni. Basszus.

A fejem még mindig zúgott és nem hallottam semmit, szédültem. De sikerült felállnom. Körülbelül olyan látványt nyújthattam, mint egy rossz részeg.

Mike… Én csak egy ütést kaptam, és már elterültem tőle. Akkor vele mi lehet? Él még?

Újra másodpercek alatt kellett döntést hoznom. Kibiztosítottam a Glockot és felemeltem Wennel mellkasának vonalába, ő épp azzal volt elfoglalva, hogy összeroppantsa Mike légcsövét. Ha meghúzom a ravaszt a negyvenötös kaliber átmegy a rohadékon és akkor megölöm Mike-t is. Ha a fejét célzom, amiből jelenleg kettőt látok, és nem találom el, akkor is megölöm Mike-t. De ha jól célzok, akkor csak Gabet őt ölöm meg.

Meghúztam a ravaszt.

Gabe és Mike egyszerre a földre zuhantak. Lenéztem, de már annyira szédülök, hogy én is térdre zúgtam. Mike nem kapott golyót, de Gabe Wennel fejét darabokra lőttem. A jobb kezemet vér borította. A többi cafatnak az azonosítására nem vállalkoznék jelen állapotomban. Kezdtem érezni a számat, lüktetett.

Ez az egész olyan gyorsan történt, hogy a csapat még csak most ért be minket. Glory futott oda először. Kitapintotta Mike pulzusát.

- Él. – Szólt hátra, az akkor odaérő Rodnak és Ononak.

- Azt mondtam, hogy állj meg. – Nézett le rám Rodney.

- Azt. – Nyögtem ki. De most már meg kellett támaszkodnom.

- Szétlőtted Gabe agyát, Mike félholt, te meg még a saját nevedet sem tudnád elbetűzni. Gratulálok! – Gúnyolódott.

- Ha futni hagyom, akkor kereshették volna újabb négy évig. Megöl újabb tizennégy embert… vagy többet.

Rodney közelebb lépett.

- Az istenért! Szerinted azért állt ott, hogy friss levegőt szívjon, aztán újra eltűnhessen négy évre?

- Leszarom, hogy minek állt ott! Megérdemelte a halált. Sosem engedtem volna, hogy élve elérje azt a rohadt autót. – Böktem a Hummer felé.

Dühös vagyok. Az adrenalin lassan győzedelmeskedik a fájdalom felett. A hallásom szinte teljesen visszaállt. Habár szédülök és zsibbad az arcom, de kezd kitisztulni az agyam. Nem Rodneyra, hanem magamra vagyok a legdühösebb.

Addig a pillanatig igaznak is hittem, amit mondok. Elhittem, hogy jól tettem, amit tettem. De ránéztem Mike-ra. Még mindig eszméletlenül feküdt. A saját bosszúm miatt majdnem megölettem őt is.

Rodney a hónom alá nyúlt és felszedett a földről.

- Édes a bosszú, mi, kisanyám? – Húzta el a szája szélét.

Nem mondtam semmit, nem kérdeztem semmit. Jobb, ha van olyan, amit nem tudok. Például, hogy Rodney honnan veszi, hogy ez bosszú volt.

Belapátoltak minket a kocsiba, és visszaindultunk a bázisra.

A liftből kirontva, egyenest a szobámba mentem. Senki nem állt az utamba, senki nem kérdezősködött. Hagytak.

A szédülés és a fülzúgás már a múlté. Le akarom vakarni magamról a vért.

Bevágtam magam mögött az ajtót és bevetődtem a fürdőmbe. Megnyitottam a csapot. Belenéztem a tükörbe, a látvány kissé lesújtó volt. Az arcom bal fele felpuffadt és már lilulni kezdett. Vér száradt a szám szélére. Levettem a kevlárt és a dzsekit, ledobtam a földre. A combomon lévő tokokat szintén ledobtam.

Elkezdtem lemosni a kezem. Figyeltem, ahogy a pirosas víz körkörösen lecsorog a lefolyón. Bevizeztem egy törölközőt, és az arcomhoz nyomtam. Piszkosul ég az egész.

Lefeküdtem az ágyra. A hideg törölközőt ráterítettem az arcomra.

>>> Egy szűk fehér folyosón futottam. Hiába láttam a kijáratot, az egyre csak távolodott. A fehér falakból áradt a hűvös érzés, fáztam. Egy hang vízhangzott a hátam mögül: „Állj meg, Samarie!” [...] >>>

Rápillantottam a kijelzős órára. Délelőtt tizenegy óra múlt. Majdnem nyolc órát aludtam.

Felültem. A fürdőben még mindig égett a villany. A törölköző eltűnt az arcomról, a földön hever. Eszembe jutott a hajnali kis műsorunk. Legalább tíz percig csak ültem az ágyon, bámultam magam elé. Mikeval mi lehet? - Jut eszembe. Összefogtam a hajam. Megyek, megkeresem.

Bekopogtam az ajtón.

- Bújj be! - Hallottam bentről Mike hangját. Bementem.

Az ágyon feküdt, annyira azért nem volt rosszul, hogy ne vigyorogjon rám. Hirtelen még nagyobb szemétnek éreztem magam, hogy olyan helyzetbe sodortam hajnalban. Örülök, hogy semmi baja.

- Az arcod! – Nézett rám kiskutya szemekkel.

- Semmiség. - Elmosolyodtam el. Nem fogom itt sajnáltatni magam, ő rosszabbul nézett ki. A nyakán élénkvörös kihorzsolódott kéznyom virított. A szemöldöke összekapcsozva. Két szerencsétlen.

Mike csak rázta a fejét.

- Olvasol? - Lepődtem meg amikor megláttam egy vaskos regényt a kezében.

- Ilyen meglepő? Kösz.

Leültem mellé az ágyra.

- Dean Shawn, Célkeresztben a Szív. - Vettem el tőle. Ismerem a könyvet. Dean Shawn az elmúlt öt év legjobb bestseller írója.

- A profi bérgyilkos, aki végleg beleszeret a levakarhatatlan újságíróba. Jó könyv. - Jegyeztem meg.

- "Két külön világban élünk, amit egy híd köt össze... de remélem egy nap a híd leomlik és a két világ összeér." - Idézett költőien Mike. Ez egy gyönyörű idézet. Jó ízlése van.

Nem néztem fel csak a könyvet lapozgattam.

- Mi lett volna, ha rosszul sülnek el a dolgok? - Néztem rá.

- Meghalunk. - Vonta meg Mike a vállát. - Úgy igazából!

- De ha ezt tudtad, akkor miért futottál utánam?

- Egy csapat vagyunk. - Mondta komolyan. - Csak mi vagyunk egymásnak.

Nagy erőfeszítés kellett, hogy ne kapjam el a tekintetem róla. Éreztem, hogy a könnyeim már összegyűltek, és kitörni készülnek.

Felpattantam az ágyról.

- Örülök, hogy jól vagy! - Nyújtottam vissza a könyvet. Elvette.

Megfordultam és kimentem.

Visszaérve beálltam a zuhany alá. Végre elengedhetem magam, csak én vagyok. A feszültség, a fájdalom, a félelem egyszerre távozott belőlem véget nem érő zokogás formájában.

Mikor már csak az üresség maradt bennem és nem jött több könny belőlem, akkor tudatosult, hogy Mikenak igaza van. Nincs már senkim, csak ők.

És, hogy mit keresek itt? Fogalmam sincs róla. De ez nem jelenti azt, hogy a rossz helyen vagyok. Az élet csak olyan döntések elé állít minket, amelyekkel képesek vagyunk megbirkózni. Mi az élet, ha nem az, hogy rátaláljunk saját küldetésünkre. Viszont ha a küldetésed talál rád… az több az életnél, az már a végzet.

Meghaltam volna?! Nem! Soha nem éltem még ennyire!

- LiarHope -