2026. júl. 11.
[…]
Émelygek. Sajog mindenem. Fáj levegőt venni. Rá kellene vennem magam, hogy kinyissam a szemem.
Az erős lámpafény teljesen felkészületlenül ért, nem láttam semmit, a fejem is belesajdult.
Mi történt velem? És miért nem emlékszem semmire? Kezdett kitisztulni a látásom, így végre körül tudtam nézni. Minden fehér, ami egyáltalán nem segített a fejfájásomon, a fény még mindig bántotta a szemem egy kicsit. A szoba meglepően kicsi volt, egyetlen szék és egy szekrény szolgált berendezésként, ablak nincs. Mellettem gépek pittyegtek, EKG-monitor és vérnyomásmérő. A kezemben branül van, és úgy sajog, mintha egy tégla lenne rajta. Kórházban lennék? Ez a helyiség inkább egy kihallgató szobára hasonlít, mint sem egy kórteremre. A szívverésem felgyorsult, a gép mellettem hangosabban kezdett sípolni. Letettem a fejem, és hirtelen kiszúrtam a felettem lévő sarokban egy kamerát. Ez biztos, hogy nem kórház! Fel akartam emelni a kezem, hogy intsek a kamerának. Semmi. Mi ez az egész?
Egy velős mozdulattal kirántottam a branült, letéptem a tapaszokat a mellkasomról, és szépen lassan elkezdtem lecsúszni az ágyról…
A lábam még nem érte el a padlót, amikor nyílt is az ajtó. Hát persze, micsoda időzítés! Egy alacsony, hasas férfi lépett be. Negyven év körüli lehet, rövid, barna hajú és orvosi köpenyt visel. Hirtelen hasogatni kezdett az oldalam. Reflexszerűen odanyúltam. Hiba volt.
- Jobb lenne, ha visszafeküdne, Miss Hoope!
- Ki maga és hol vagyok? – Úgy kellett kipréselnem a szavakat a fogaim között.
- Mire emlékszik?
- HOL A FRANCBAN VAGYOK? – Ez fájt!
- Megkapja a válaszait, ha mi is megkaptuk a mieinket. Szóval, mire emlékszik?
Összezavarodtam. Próbáltam visszaemlékezni, de mielőtt bármit is mondhattam volna, újra nyílt az ajtó. Most egy magasabb férfi lépett be, vállas, ugyancsak a negyvenes éveit taposhatta.
- Örülök, hogy jobban van, Samantha! Beszélnünk kell. – A másik férfihez fordult. – Doki, menj! Nézd meg a többieket! – Majd újra nekem kezdett beszélni. – Mondja el, hogy mire emlékszik, és utána szavamat adom, hogy én is válaszolok az ön kérdéseire!
- Nem bízom magában, még csak azt sem tudom, hogy kicsoda! – feleltem én erre.
- A nevem Rodney, és én hoztam ide magát. Elhiheti, hogy nyugodtan bízhat bennem.
Meg kell tudnom, mi történt!
- Rendben. Milyen nap van? – kérdeztem. Ez fontos a behatárolás végett.
- 2026. július 11-e van. Hajnali négy óra, huszonhét perc – tekintett Rodney az órájára, majd vissza rám.
Három nap. Három napja itt fekszem? Te jó ég! Mi a franc történt? Eltelt legalább öt perc mire a pasas újra megszólalt.
- Kérem, mondjon el mindent, ami eszébe jutott. Ez az ön érdeke is! – mondta kissé türelmetlenkedve.
Hosszasan bámultam a vérző kézfejem. Az infúziótű helyéről lassan szivárgott a vér, de nem vészes. Belekezdtem.
- Samantha Marie Hoope vagyok. Huszonnyolc éves, rendőr őrnagy. A XXIV. tömbben lakom. 2003. március 9-én születtem. A legutóbbi emlékem, hogy dolgozom. – Na most ő jön.
Rodney összevonta a szemöldökét, mintha nem hinné el, amit mondok. Közelebb lépett, megfogta a széket és leült. Egyenesen a szemembe nézett, volt benne valami, amitől kirázott a hideg.
- Kérdezzen, Samantha! Válaszolok. – Még mindig a szemembe bámult, elkaptam a fejem.
- Inkább Sam, ha lehetne.
- Rendben, Sam. Kérdezzen hát! – Türelmetlen alak. Úgy tűnt, a fejfájásom a múlté, aminek örültem, de a bordáim még mindig táncot jártak, aminek viszont egyáltalán nem örültem.
- Hol vagyok? – Első számú kérdés.
- Egy titkos bázison vagyunk a várostól két és fél kilométerre, a föld felszíne alatt ötven méterre – felelte. Mi a franc?
- Miért? – Kettes számú kérdés.
- A XXIV. tömböt felrobbantották, és maga ott volt. A földdel tették egyenlővé. Robbanószert használtak, mert biztosra akartak menni. – Ez nem lehet igaz.
- A házban mások is tartózkodtak, ők … – kezdtem bizonytalanul, de a férfi a szavamba vágott.
- Igen. Többen meghaltak. Elenyésző a túlélők száma. – Elenyésző?! Istenem…
- Hogyan éltem túl? – kérdeztem, de erre férfi hirtelen felpattant, és ellépett a széktől.
- Túlórázott. Két órával később ment haza a szokottnál.
Éppen nyitottam volna a szám egy újabb kérdésre, de felemelte a kezét.
- Van egy ajánlatom. Meghallgatja és dönt. Most. – Határozott kijelentés volt.
Legszívesebben felálltam és kirohantam volna, de mégis volt bennem egy érzés, hogy nem lesz baj. Mit veszíthetek? Sok mindent, mégis csak feküdtem tovább, és biccentettem.
Rodney az ágy végének támaszkodott, hatalmas levegőt vett, majd újra a szemembe nézett és elkezdte mondanivalóját.
- Maga a világ összes kormánya számára halott ember. Akik velünk dolgoznak, mind azok.
- Várjon! Kik azok a „velünk”? – Muszáj volt félbeszakítanom.
- Egységünk olyan emberekből, rendőrtisztekből és katonákból áll, akik halottak a világ számára. Úgy is mondhatnánk, hogy mi vagyunk a láthatatlan pajzs. Vagy azt hitte, hogy a maga rendőrsége olyan hatékony, hogy még véletlenül sem futottak össze az Alvilág elcseszett kísérleteivel? – Rodney ellökte magát az ágytól és folytatta. – Az Államok legjobban felszerelt csapatát irányítom. – Nekem háttal állt meg a hófehér falat bámulva. – Az ajánlatom az, hogy csatlakozzon!
Annyi kérdésem lenne még, hogy a francba dönthetnék ezek alapján? Egyáltalán miért higgyem el ezt az egészet?
- Maga szórakozik velem? Ha bármilyen új rendőri egységet hoznak létre, arról én is tudok! Mégis hogyan hozhatna létre bárki is egy ilyen objektumot a kormány tudta nélkül?
- Ki mondta, hogy a kormány nem tud róla? Nagyon is tud, de elfordítja a fejét. Olyan ez, mintha az apja bulizni engedné. Csak a pénzt adja, de nem akarja tudni, hogy mi történik az este folyamán, azzal a különbséggel, hogyha itt bármi balul sülne el, akkor mindenki mossa kezeit. – Megfordult, az arcomat fürkészte.
Ez túl sok információ egyszerre. Még hogy egy titkos egység a kormány tudtával! Mindenki halott? Az Alvilág számtalan kísérletével találkoztam már, és egyhez sem kellett különleges egység. Adott a következő kérdés.
- Mi az, amihez ekkora tűzerő és ilyen anonimitás szükséges? Én ezt nem akarom elhinni. Hogy lehet ezt eltitkolni? – néztem fel egyenesen Rodney szemébe.
- Maga kitől kapta a parancsokat? – kérdezte.
- Egyértelmű. A feletteseimtől – tártam szét a karom. Hiba volt! A bordáim megint csárdást jártak. Ha befejeztük ezt a bájcsevelyt, inkább üssenek ki.
- Igen, persze! De ki a felettesei főnöke? Ki a főmufti? – kérdezte, de tudta a választ.
- A kormány… A francba! Tehát mielőtt mi, mezei zsaruk akár csak a visszhangját is meghallhatnánk bármelyik ügyüknek, maguk már rég túl is estek rajta – vázoltam felismeréseimet. Vettem egy nagy levegőt. Mocskos rendszer!
- A világért sem sürgetném, de tudnunk kell a válaszát! Mit mondd? – kérdezte türelmetlenül, de nem nézett rám. Fogta a széket és visszatette oda, ahonnan elvette.
- Mi történik, ha igent mondok? – Nagyot nyeltem.
- Összelapátoljuk magát, kap egy kis eligazítást, megismeri a csapatot, és ünnepélyesen átnyújtjuk a lakosztálya kulcsát. Olyan lényekkel és emberekkel fog találkozni, amikkel még soha. – Kis szünetet tartott. – Holnap bemondják a hírekben, hogy életét vesztette egy támadás során, lehet még a búcsúztatójára is elkísérjük. Szép ceremónia lesz! Könnyes búcsút vesz majd minden anyagától és aktájától, az eddigi életétől, mert maga megszűnik létezni. – Ezt úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Vicces.
- És ha nemet mondok?
- Abban az esetben szabadon távozhat. Visszaadjuk a holmiját, és szélnek eresztjük. Ha bármilyen információt megpróbál kiadni arról, amit megtudott, mi vadászuk le. De valószínű, hogy erre nem lesz szükség, mert ha az Alvilág megtudja, hogy nem dobta be a kulcsot a robbanáskor, majd magára eresztik az egyik kis szörnyecskét. Szóval így is, úgy is meghal, de nem mindegy milyen értelemben. – Még mindig teljesen tárgyilagos maradt.
- Tehát rohadtul nincsen választásom! – húztam össze a szemöldököm.
- Én ezt így nem mondanám. Meghagyom a hitben, hogy választhat. – Elvigyorodott, és ismét az ágynak támaszkodott.
- Hazug szemétláda! – emeltem fel a hangom.
- A feleségem is mindig ezt mondta. Mi a válasza? – Újra elővette a „mélyen szemembe nézős” figurát.
Felültem az ágyban, de közben végig álltam a tekintetét. Sötétbarna szeme már szinte megnyugtató hatással volt rám. Kirázott a hideg. Kinyújtottam a karom.
- Benne vagyok – feleltem. Még mindig a szemébe néztem.
- Légy üdvözölve! – mosolyodott el, és megszorította a kezem. – Halott vagy! – kacsintott rám, majd elengedett.
Mire vállalkoztam? Majd megtudjuk…
Egyszer meg kell halni.

( írta: LiarHope; átdolgozta: Lau )

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés